Utolsó maradvány menedékek – a löszpuszták

LEGÉRTÉKESEBB MARADVÁNYNÖVÉNYEINK: A VOLGAMENTI HÉRICS,
A BÓKOLÓ ZSÁLYA ÉS A KÉK ATRACÉL

 

A volgamenti hérics (Adonis volgensis)

Ez volt az első növényfaj Magyarországon, melyet 1971-ben védetté nyilvánítottak az élőhelyével együtt, mivel felismerték, hogy fennmaradása csakis az élőhelyének megőrzésétől függ. Minden valószínűség szerint a jégkorszak utáni sztyeppklíma idején kerülhetett az Alföldre. A Csorvás határában található növény nagyon sok helyen még erdélyi hérics (Adonis x hybida G. Wolff ex Simonk., syn: A. transsylvanica Simonov) néven szerepel, mert egykor feltételezték, hogy a tavaszi hérics és a volgamenti hérics állandósult hibridje. A nemrégen elvégzett genetikai vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a csorvási növény valójában nem hibrid, hanem tisztán volgamenti hérics. Békés megyében a hetvenes évekig a növényt „táragy” vagy „tályog gyökér” néven gyűjtötték, és a piacon is nagy mennyiségben árulták. A gyökérdarabokat gyulladt seb, tályog és orbánc ellen használták háziállatoknál, és az eladók azt híresztelték, hogy messzi vidékről hozzák ide.
Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke: 250 000 Ft

 

A kónya zsálya vagy bókoló zsálya (Salvia nutans)

A magyar flóra egyik legveszélyeztetettebb faja, a populációinak kis mérete és termőhelyének kis kiterjedése miatt. A faj a Kárpát-medencében posztglaciális löszpusztai reliktum, ami azt jelenti, hogy a jégkorszak utáni felmelegedő időszakban jutott térségünkbe és az itt kialakult löszpuszták jellegzetes faja volt. Magyarországon éri el elterjedésének nyugati határát. Az 1800-as években még elterjedt volt az Alföldön, mára azonban mindösszesen két állománya maradt fenn a Dél-Tiszántúlon. Az egyik a Kondoros határában, a 44-es út melletti mezsgyében, a másik Pusztaföldvár határában levő Nagy-Tatársánc ősgyepén.
Élőhelyének folyamatos eltűnése a legnagyobb veszély a faj továbbélésére nézve.
Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke: 250 000 forint

 

Kék atracél (Anchusa barrelieri)

Mészkedvelő növény, amely löszpusztaréteken, utak löszös talajú mezsgyéjén fordul elő. Ez a védett, löszpusztai növényfaj napjainkra az Alföld jelentős részéről kipusztult. Az országos állomány nagy része megyénkben, a Békés-Csanádi háton található. Gyakran megtelepszik másodlagos élőhelyeken, például vasúti töltések oldalában vagy csatornapartokon. Ezek az élőhelyek viszont nem védettek, így a növény védelmét nehéz megoldani.
Fontossága szorosan összefügg egy fokozottan védett bogárfaj, az atracélcincér (Pilemia tigrina) védelmével. A bogár lárvája kizárólag ennek a növénynek a hajtásaiban fejlődik. A Natura 2000 jelölő rovarfajnak ez az egytelen tápnövénye, így a növény fennmaradása a fokozottan védett cincérfaj megmaradásának is az alapja.
Magyarországon védett, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft

 

---

 

ÉRTÉKES ÍZELTLÁBÚAK A LÖSZPUSZTÁN: AZ ATRACÉLCINCÉR, A MAGYAR TARSZA ÉS A SZTYEPPLEPKE

 

Az atracélcincér (Pilemia tigrina)

Az atracélcincér erősen kötődik a ritka és jellegzetesen löszpusztai növényhez, a kék atracélhoz (Anchusa barrelieri). Monofág faj, tehát alapvetően csak ezt az egyetlen táplálékot hajlandó elfogyasztani. Szinte teljes élete a védett kék atracélhoz kötődik. Az áprilisban előbújó nőstények megtermékenyítésük után apró lyukat rágnak a növény szárára, és ezekbe helyezik el egy-két petéjüket. A lárva csak ennek a növénynek a szárában és gyökereiben képes kifejlődni, de a kifejlett állatok is a növényeken élnek. Késő nyáron, ősszel bábozódnak be, és még tél előtt kifejlődnek az imágók. Amikor a talaj felmelegszik és a növény virágozni kezd, előbújnak a kifejlett cincérek.
Zavarásuk esetén tovább repülnek, vagy ha erre már nem marad idejük, esetleg a hűvösebb időben nincs már erejük, akkor egyszerűen levetik magukat a földre, ahol halottnak tettetik magukat egy ideig.
A kék atracél hazánkban védett növényfaj, április végén, májusban virágzik. A Körös-Maros Nemzeti Parkban él a magyarországi állomány zöme: a Bélmegyeri Fáspusztán, a Tompapusztai löszgyepben, a Csorvási löszgyepben és a Kígyósi-pusztán. Sokfelé megtalálható Dél-Békésben is közutak, földutak, vasutak, csatornák mezsgyéiben.
Fokozottan védett, Natura 2000 jelölő faj. Természetvédelmi értéke: 100 000 Ft

 

A magyar tarsza (Isophya costata)

A magyar tarsza egy lassú mozgású fürgeszöcskeféle. Csakis Magyarországon előforduló, endemikus vagyis benszülött maradványfaj. Mintegy 10 000 éve él a Kárpát-medencében, mint a hajdani sztyeppei életközösség hírmondója. Kizárólag a Mecsek és a Budai-hegység háborítatlan részein, illetve az Alföld löszgyepein él.
A testhossza 2-3 cm, színe zöld, teste erőteljesen szelvényezett, oldalirányban lapított. Csápjai hosszabbak a teljes testhossz felénél. Szárnyai csökevényesek, és mivel így röpképtelen, ezért leginkább izmos ugrólábaival közlekedik. A lábai hangadásra is alkalmasak, csak nászidőszakban ciripel. A ciripelés ritmusa és üteme fontos faji azonosító bélyeg a tarszáknál. A nősténynek feltűnő, felfelé ívelő tojócsöve van.
Mivel röpképtelen, így kis terjedési képességű faj. Elszigetelt populációi veszélyeztetettek. Az élőhelyének bolygatását, mint például az égetést, műtrágyázást, erőteljes legeltetést, helytelen időpontban végzett kaszálást nehezen viseli.
Fokozottan védett, Natura 2000 jelölő faj. Természetvédelmi értéke: 100 000 Ft

 

A sztyeplepke (Catopta thrips)

Élőhelyei olyan löszgyepek, illetve megfelelő talajtani adottságokkal rendelkező sziklagyepek, melyeken tápnövénye, a gumós macskahere (Phlomis tuberosa) előfordul. A sztyeplepke hazai populációi száraz vagy félszáraz gyepekhez kötődnek, elterjedését mindenhol a löszborítás határozza meg. Tipikus élőhelyének számítanak az olyan macskaherés löszgyepek, amelyeket az elmúlt évtizedekben nem vontak intenzív művelésben. A faj egynemzedékes, az imágók rajzása július közepén kezdődik, és augusztus elejéig tart. Repülésüket már szürkületben megkezdik, viszont aktivitásuk rendkívül rövid idejű, jellemzően a szürkületi időszakot követő órában repülnek.
Ez a lepkefaj egykor sokfelé elterjedt lehetett, ám állományai az utóbbi száz évben drasztikusan visszaszorultak. Ez leginkább azzal a ténnyel magyarázható, miszerint a löszgyepek a Kárpát-medencében található legsérülékenyebb fátlan vegetáció típushoz tartoznak. Ezek kiterjedését a mezőgazdasági növénytermesztés térhódítása a múlt században radikálisan lecsökkentette. Ebből következően a faj veszélyeztetettségének és állománycsökkenésének egyik oka, hogy a hazai populációk egyedszáma alacsony, helyzetük gyakran izolált, továbbá az imágók gyenge röpképességűek, ami a génkicserélődést és a korábbi élőhelyeinek természetes úton történő újranépesítését szinte ellehetetleníti.
Fokozottan védett, Natura 2000 jelölő faj. Természetvédelmi értéke: 100 000 Ft

---

 

A LEGSZÍNESEBB MADARAINK: A GYURGYALAG ÉS A SZALAKÓTA

 

A gyurgyalag (Merops apiaster)

Ritka színpompás madarunk, melyet piripiónak és méhészmadárnak is nevez a népnyelv. Nálunk rendszeres fészkelő, folyópartok vagy bányák löszfalába rakja fészkét. Telepekben költ, mint a parti fecskék. Zsákmányát a levegőben kapja el, repülés közben: méheket, szitakötőket, lepkéket és sáskákat. Sokszor a homokkitermelés teremti meg számára az alkalmas fészkelőhelyeket. Másrészt a költési időben végzett homokbányászat gyakran elpusztítja a tojásokat.
Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke: 100 000 Ft

 

A szalakóta (Coracias garrulus)

Az európai szalakóta vagy szalakóta a szalakótafélék (Coraciidae) családjába tartozó faj
Népies neve a kékcsóka. Gyíkokkal, rovarokkal, egyenesszárnyúakkal, kisebb pockokkal táplálkozik. Öreg fák odvaiban, fekete harkály és zöld küllő által vájt odukban, ritkán homokfalak üregeiben költ. A legelőkhöz, kaszálókhoz, mezőgazdasági területekhez kötődik, hiszen rovarokból álló táplálékát itt könnyen megtalálja.
Hamar elvonul, a telet Afrikában tölti és csak május elején érkezik vissza költőhelyére. Állománya az Alföld egyes területein az utóbbi évtizedek odúkihelyezéseinek köszönhetően nőtt. A Dunántúlon igen ritka fészkelő, legtöbbször csak vonulási időben találkozhatunk vele azon a vidéken. Vonulásakor igen nagy veszélynek van kitéve a vadászat miatt. Impozáns külleme és mérete miatt előszeretettel lövik a tőlünk délebbre található országokban. A túllegeltetett és az elhagyatott legelőket sem szereti, mert amíg az előbbiben kevés táplálékot talál, addig az utóbbiban könnyen elbújnak zsákmányállatai.
Igazi vártamadár: előszeretettel ül ki egy kimagasló pontra, ahonnan jól szemmel tarthatja a körülötte lévő nyílt területeket. Innen levágva szerzi meg táplálékát. Laza csapatokban vagy magányosan vonul. Augusztusban, a vonulás kezdetén sokszor kisebb csoportokban éjszakázik. Állománya Nyugat-Európában nagyon megritkult, sok helyről el is tűnt.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1991-ben „Az év madarává” választotta.
Hazánkban fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke: 500 000 Ft

Gyurgyalag

 

---

 

A LEGRITKÁBB EMLŐSÜNK: A MAGYAR FÖLDIKUTYA

(Nannospalax (leucodon) hungaricus)

 

Ez a kisemlős ritkább a kihalással fenyegetett, mindenki által jól ismert állatok, mint az óriáspanda vagy a keskenyszájú orrszarvú bármelyikénél. A fajcsoport a Kárpát-medencében alakult ki majdnem kétmillió évvel ezelőtt, tehát kárpát-medencei endemizmus.
Fogas vakony, földi vak murmutér, vak kutya csak néhány név, amivel ezt a titokzatos rágcsálót illették elődeink. A földikutya már a XIX. századi természettudósok figyelmét is felkeltette, ennek ellenére a tudomány még ma is sok rejtéllyel áll szemben. Az például, hogy a Kárpát-medencében nem egy, hanem legalább öt különböző faj honos csak 2005-ben derült ki.
Az állat életének döntő részét földalatti járataiban tölti, a vakonddal ellentétben szinte soha nem jön a felszínre. Egy-egy példány akár száz méteres járatrendszert készít, s mivel magányos életet él, minden egyednek külön-külön birodalma van. A járatrendszer felépítését nagyban befolyásolhatja az állat kora és neme, épp úgy, mint az, hogy az év mely szakában járunk, milyenek a terület klimatikus, talajtani és domborzati jellemzői. Fontos tényező továbbá, hogy milyen mélyen van a talajvízszint, milyen a terület növényzete és mennyi táplálék áll rendelkezésre.
A plüssjátékra emlékeztető külseje miatt csak „kitömött zokninak” becézik a biológusok.
A földikutya mintegy 20 cm hosszú, 140-250 g tömegű. Teste hosszúkás, hengeres, a hátsó végén lekerekített. Bundája lágy és tömött, színe hamu vagy palaszürke, mely a test bizonyos részein vörhenyes árnyalatú lehet. Első ránézésre szembetűnik, hogy szemei és fülei hiányoznak. A fülek a fej két oldalán elzárható fülnyílásként lelhetőek fel, de a szemeit bőr és szőr takarja, így az állat teljesen vak. Lent a sötétben kitűnő szaglása, kiváló hallása és a föld mágneses terének érzékelése révén tájékozódik. Hatalmas metszőfogai vannak, melyek kiállnak a szájából. Ezeket használja járatainak kiásásához. Első benyomásra bizarr megjelenésű állatot az emberek többsége mégis aranyosnak tartja.
A földikutya az érintetlen sztyeppék élőlényközösségének (sztyeppi fauna) tipikus képviselője. Egy olyan kárpát-medencei, füves élőhelyekhez kötődő emlősközösség tagja melynek jellegzetes állatai még a molnár görény (Mustella eversmanni), a hörcsög (Cricetus cricetus) és az ürge (Spermophilus citellus).
A földikutyák valamikor a mai Magyarország egész területén éltek, azonban a legelőterületek eltűnése, a mind nagyobb területek szántóvá alakítása beszűkítette életterüket. Mára már csak 5-6 helyen él földikutya az országban. A teljes hazai állomány egyedszáma 800 példány körül lehet, így közvetlenül a kihalás szélén áll az állat.
A faj minden példánya fokozottan védett, eszmei értéke: 1 000 000 Ft.
Ráadásul a jelenleg is folyó tudományos vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a hazai földikutyák nem azonosak a szomszédos országokban (Románia, Szerbia) élőkkel. Nagy valószínűség szerint hazánk területén nem is egy faja él a földikutyáknak. Így még fontosabb az összes hazai földikutya állomány, szigorú védelme, s e rendkívüli állat megmentése a kihalástól.
A Kárpát-medencében korábban egy fajnak hitt nyugati földikutya tulajdonképpen egy fajcsoport, öt genetikailag különböző fajjal, a magyar, az erdélyi, a délvidéki, a szerémségi és a mezőségi földikutyával. Hazánkban ma három fajt különböztetünk meg, a magyar földikutyát (Nannospalax (leucodon) hungaricus), az erdélyi földikutyát (Nannospalax (leucodon) transsylvanicus), és a délvidéki földikutyát (Nannospalax (leucodon) montanosyrmiensis).
Annak a valószínűsége, hogy valakinek a kertjében földikutya tesz kárt, szinte a nullával egyenlő. A földikutya soha nem rágja el a fák gyökerét. Igaz, hogy növényevő állat de sokkalta jobban kedveli a füves élőhelyek természetes növényzetével (mezei iringó, ökörfarkkóró, vadmurok, hosszú zsurló, fűfajok), mint a kiskerteket! Egykor valóban kártevőként tartották számon, azonban állománya olyannyira lecsökkent, hogy a földikutya kártételéről szóló híreknek ma már semmi realitása nincs! Utolsó állományai szigorúan védett területeken találhatóak, melyek távol esnek a lakott területektől. Azonban, mivel több méter mélységben átforgatja a talajt, valójában talajjavító tevékenységet végez.

Magyar földikutya