A végtelen mamutsztyeppéken
A PLEISZTOCÉN MEGAFAUNA A LEGENDÁKBAN
Számos nép mondáiban szerepelnek csodás lények és lehetséges, hogy ezen állatok egy része egykor a megafaunához tartozott. De mi is az a megafauna?
Mega = nagy, fauna = állatvilág, tehát a megafauna jelentése egy adott területen élő nagytestű állatok közössége. Minden földrésznek megvolt a maga jellegzetes megafaunája, a különböző földtörténeti korokban, de közülük csak Afrika nagytestű állatvilága maradt fenn napjainkig.
Ezek az óriások számos nép mondáiban, legendáiban szerepelnek.
Egyes dél-amerikai népek mítoszaiban az óriások mintha az egykori óriás őslajhárok lennének.
Sziú mondákban van egy hatalmas viharmadár, amely talán az ősi óriás kondorkeselyű lehet.
Ausztrál bennszülöttek mondáiban szereplő egyes lények is mintha visszavezethetők lennének az egykori megafauna valamely állatára.
Az Ezeregy éjszaka meséiben szereplő Szindbád-legendák Rok madara talán Madagaszkár egyik kihalt óriásmadara lehetett.
Az is előfordult, amikor az emberek az általuk talált kövületek, csontok alapján képzeltek el csodalényeket. Például az ókori görögök által az óriásoknak tulajdonított csontokról kiderült, hogy azok egykor élt mamutok csontjai. Ugyancsak fény derült ilyen módon arra is, hogy a kínaiak sárkányok csontjai dinoszauruszcsontok voltak.
Az is elképzelhető, hogy a középkori Európa barlangokban lakozó sárkányainak legendáit a barlangi medvék barlangokban talált csontjai inspirálhatták. Az egyszarvú legendáját pedig lehetséges, hogy ősi orrszarvúak csontjai ihlették.
Ezek természetesen csak feltételezések, viszont mutatják, hogy milyen gazdag inspirációt adtak ezek a leletek az őskor emberének, és milyen csodálatos mesevilág alakult ki általuk.
Megafauna a legendákban
A GYAPJAS MAMUTOK VILÁGA (Mammuthus primigenius)
Ez az elefántfélék családjának kihalt faja a pleisztocénben, mintegy 135 000 évvel ezelőtt jelent meg. Ettől kezdve a Würm-glaciális végéig élt Eurázsia és Észak-Amerika akkoriban jéggel borított tájain, nagyjából 10 ezer évvel ezelőtt.
Marmagasságuk elérte a 2,67 – 3,49 métert, a tömegük pedig 3,9 – 8,2 tonna között lehetett, tehát nagyobbak voltak az átlagos méretű afrikai elefántoknál. Testüket barna, bozontos szőrzet védte a hideg ellen, ami kétrétegű volt: a kb. 1 méter hosszú durva fedőszőrzet alatt egy finomabb hőszigetelő szőrréteg is védte őket a kihűléstől. Fülük a mai afrikai elefánt füleihez képest mintegy hatodakkora volt, a hőveszteség csökkentése miatt.
Fogazatuk is alkalmazkodott a durvább tundrai növényzethez: barázdáltabb és magasabb koronája volt, mint a mai elefántoknak. Erősen görbült agyaruk hossza – a görbület mentén – elérte a 4,2 métert.
A ma élő elefántokhoz hasonlóan valószínűleg családokban járhatták a tundrát, ahol – gyomortartalmukból ítélve – fák hajtásait és más növényeket fogyasztottak. A tápláléknak csak nyáron lehettek bővében, így a téli időszakra szervezetük zsírt halmozott fel a bőrük alatt, de leginkább a válluk tájékán levő púpban. Így a tél beálltával hosszabb koplalást is kibírtak, esetleg agyaraikkal kotorták el a havat, hogy táplálékhoz jussanak. Valószínűbb azonban, hogy télen melegebb vidékekre vándoroltak.
Maradványaikat szinte egész Európában és Szibériában megtalálták. Szibéria és Alaszka örökké fagyott vidékein sok példányt megőrződött „szőröstől-bőröstől” a jégben konzerválódva. Ilyen módon a belső, lágy részeiket és a gyomortartalmukat is ismerjük. Észak-Szibéria és Alaszka európaiak általi betelepülésének kezdeti szakaszában az is előfordult, hogy szánhúzókutyákkal etették fel az ilyen módon konzerválódott mamuttetemeket. A középkorban csontjaikról azt gondolták, hogy azok óriásoktól vagy sárkányoktól származnak.
A gyapjas mamut jellegzetes alakját őseink barlangrajzokon és kőbe, csontba, agyarba vésve örökítették meg. Kihalásukat valószínűleg az utolsó jégkorszakot követő gyors felmelegedés okozhatta. Azonban őseink túlzott vadászata is nagyban hozzájárulhatott eltűnésükhöz. Ezt erősítik meg az eurázsiai sztyeppéken és Szibériában talált, csontjaikból épített kunyhók is. A faj „feltámasztása” a molekuláris biológia fejlődésével többször napirendre került.
Mamutok
A JÉGKORSZAK TANKJA: A GYAPJAS ORRSZARVÚ (Coelodonta antiquitatis)
A jégkorszak állatait bemutató részen találhatjuk a gyapjas orrszarvú jó állapotban megmaradt koponyáját. A pleisztocén kori hideg mamutsztyeppék lakójának maradványa a lökösházi kavicsbányából került elő 1975-ben, 20 m mélységből. Az állat magassága 2 m, hossza 3-4 m lehetett, tömege pedig közel 3 tonnát nyomott. Testét sűrű, világosszürke szőrzet vagyis gyapjú fedte. Orrán két hatalmas tülköt viselt, melyek közül az első az 1 méteres hosszúságot is elérhette. A gyapjas orrszarvú legközelebbi élő rokona, a mára a kihalás szélére sodródott, szumátrai orrszarvú.
A Kárpát-medencében élő jégkorszaki ember kortársa volt, őseink vadászták és a barlangok falain ábrázolták ezt a viszonylag ritka állatot. Úgy élhettek itt, a mai tundrához hasonló viszonyok között, mint afrikai rokonaik a mai szavannákon, általában egyedül vagy kis csoportokban, leginkább békésen legelészve.
Ez a bizarr óriás mintegy 350 ezer éve jelent meg a pleisztocén kori Eurázsiában, és körülbelül 10 ezer éve tűnt el. Valószínűleg az utolsó glaciálist követő felmelegedés miatt pusztulhatott ki. Más vélemények szerint, akárcsak a mamutok esetében, az ősember általi túlzott vadászat okozhatta eltűnésüket.
Magyarországon nemrégen találtak egy szerencsés leletet, Pécel határában, ahol az orrszarvú csontok mellett pattintott dárdahegyekre is bukkantak, ami arra utal, hogy az állatot vadászok terítették le. Sőt, érdekes felvetést lehet olvasni a gyapjas orrszarvúval kapcsolatosan, miszerint a jövőben akár klónozással „újjá is éleszthetik” a fajt, köszönhetően egy másik szerencsés leletnek. Jakutföldön, Oroszország területén ugyanis egy orrszarvú kölyök jégbe zárt holttestére bukkantak, melynek szerves részeit is egészen jól konzerválta a természet „hűtőszekrénye”.
A gyapjas orrszarvú
A MAI SZARVASMARHA ŐSE: AZ ŐSTULOK (Bos primigenius)
Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális, azaz a jégkorszakon belüli utolsó hidegebb periódus után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki. Az utolsó állományok német földön éltek, már a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. A 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj.
Az őstulok testhossza 260-310 centiméter, marmagassága körülbelül 155-180 centiméter, tömege 800-1000 kilogramm volt a bikák esteében, a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek voltak. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak.
Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Az őstulok természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek leginkább magányosan járhattak. Ahol télen rendszeresen nagyobb volt a hó, ott az őstulkok valószínűleg vándoroltak is, bár ezek az igénytelen állatok bizonyosan jól viselték a hosszabb éhezést, hiszen óriási zsírtartalékaik voltak. Kérődzők lévén táplálékukat igen jól hasznosították.
Az ember az indiai-elő ázsiai régióban körülbelül 8 000 éve kezdett el állattartással foglalkozni. A szarvasmarha az első háziasított fajok egyike. Valószínűleg egymástól függetlenül több helyen sikerült a szelídítés. Érdekes, hogy az európai bölényt soha nem háziasították, talán mert a szarvasmarha után már nem volt rá szükség. A ma élő sokféle szarvasmarhafajta tehát mind az őstuloktól származik.
Az 1920-as években régi szarvasmarha fajtáknak a felhasználásával, mint amilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai Vatussi-marha, a korzikai marha, a skót felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha, sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát. Ez az állat a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-féle marha nevet kapta. A Hortobágyi Nemzeti Park bioszféra rezervátum magterületén is él Heck-marha, szabadon.
Az őstulok