A téli időszak igen gazdag hiedelmekben, hagyományokban és szokásokban. A hétköznapokat az egyházi kalendárium beosztása szerint számos ünnepnap tagolja. Kiemelkedő időszaka az adventi ünnepkör. A karácsonyig tartó négy hét a Megváltó várásának jegyében egyfajta felkészülési időnek számít, mely magába foglalja Szent Miklós püspök napját is. Szent Miklós a keleti egyház kedvelt szentje, minden bizonnyal ő az egyik legismertebb és legnépszerűbb szent az egész világon.
Szent Miklóst ábrázoló olajnyomat a Munkácsy Mihály Múzeum új állandó kiállításából
A Mikulás szó, a Miklós név szlovák megfelelője a 19. század végén került be a köznyelvbe, míg a télapó elnevezést az 1950-es évektől terjesztették el a kommunizmus vallásellenes világszemléletének nyomán. (A Télapó elnevezés az orosz „Gyed Mroz”, azaz Fagy Apó nevének tükörfordítása.) Napjainkban mindkét elnevezés, mind a Télapó, mind a Mikulás egyformán ismert és használatos. A nap megünneplése a fiatalabb népszokásaink közé tartozik, Magyarországon a 19. század elején honosodott meg. A piros ruhás, nagy szakállú Mikulás pedig még később, a városi polgárságtól a falusi értelmiség közvetítésével jutott el a parasztság körébe. Elterjesztésében főként az óvodák és az iskolák játszottak nagy szerepet. A Miklós-napi ajándékozás szokását a szent alakjával hozzák kapcsolatba, egy legenda szerint ugyanis Szent Miklós püspök ajándékozott először ezen a napon: egy arannyal teli zacskót rejtett egy elszegényedett nemesember házának ablakába, hogy becsületesen férjhez adhassa lányait. Sokan úgy vélik innen ered az ajándékok ablakba rejtésének szokása. Miklós előestéjén leginkább a kitisztított, ablakba kitett lábbelik szokása terjedt el. Békéscsabán a gyerekek Mikulás napi megajándékozása a második világháború után vált általános szokássá, ám a gazdagabb családoknál már a 19. század végén is rendszeres volt a mikulásjárás. Ennek több változata is élt. A szlovákoknál többnyire valamelyik családtag öltözött subába, s Mikulásként nevelő célzatú párbeszédet folytatott a gyermekekkel mielőtt kiosztotta volna az ajándékokat. A jó gyerekek almát és diót, míg a rosszak krumplit, hagymát, virgácsot kaptak. De ismert olyan mikulásjárás is (főként a Dunántúlon), ahol félelmetes, álarcos, szalmába burkolt, derekán láncot viselő, úgynevezett Láncos Miklós ijesztgette a gyerekeket, falubelieket. Napjainkban a vásárolt mikuláscsomagok jöttek szokásba, s igen gyakran már a felnőttek is megajándékozzák egymást.
Salamon Edina, a Munkácsy Mihály Múzeum néprajzos muzeológusa
