„Munkácsy betegségének csirái már régebben mutatkoztak. Lelkét megtámadták a túlfeszített munka és az azzal járó izgalmak. Paris nagy művészvilágában őt bár jól ismerték, de mégis idegennek tekintették s valóban hosszú párisi időzése alatt is csakugyan idegen maradt, soha sem érezte magát otthon. Természete, lelke, minden szokása elütött a párisi élettől s végtelenül fárasztotta, hogy abba bele kell magát élnie. A káprázatos, fényes élet nem csak dicsőséggel övezte, hanem bódító zajával kábította és mindennapra kiszabott kényelmetlenségeivel zaklatta. Lassan homályosulni kezdett a nagy elme s teremtő ereje lépésről-lépésre hanyatlott. Legutolsó nagy képe az „Ecce homo” volt, mellyel az ezredéves ünnepekre tért haza. Ennek a képnek Budapesten bemutatása után egy évvel, 1897 tavaszán vitték el a Rajna-parti intézetbe, Endenichbe, közel Bonnhoz és közel Düsszeldorf-hoz, a hol egykor ifjú lánglelkével megalkotta a „Siralomház” tragédiáját. 1896-ban már úgy érkezett haza, hogy itthon is marad, az ősszel elfoglalja díszes helyét, mint a magyar szépművészetek országos felügyelője. Ez új állás lett volna és Munkácsy számára szervezték. Soha sem foglalhatta el; nem hagyta el többé Endenichet.
Már évekkel előbb is szemmel látható volt rajta a test gyöngülése. Korán megőszült, teste meghajlott, a járás fárasztotta, tekintetének fénye veszett. Aggódó szemmel nézték régi ismerősei már akkor, mikor a „Honfoglalás” nagy képével jött haza. Már akkor maga is panaszkodott gyengélkedésről.
Gerincz-sorvadás nyomai jelentkeztek a nagy művésznél. 1898-ban aztán ezt agytompulás tetézte. Menthetetlen volt. Az orvosok megmondták, hogy immár halott a művészetnek és teste sem soká bírja. A kik fölkeresték Endenichben, hogy lássák, hogy meggyőződjenek állapotáról, a legkisebb biztatás nélkül tértek vissza onnan. A párisi kis palotában, a hol pazar fényű műterme volt, 1898 nyarán eladtak már mindent.
A feltűnő szép férfi rohamosan pusztult. A remek fő, bozontos, sűrű hajával, férfias bajuszával és szakállával a megtört aggastyán képe lett. Szelíd szemei gyakran könnyben úsztak. A test sínlődött, a lélek érzéketlenné vált. Halálára régen készen volt mindenki.
Neje az utóbbi időben Endenich közelében, Bonnban tartózkodott. Munkácsy az ő karjai közt halt meg május első napján délben. Ő táviratozta meg a szomorú hírt Budapestre több ismerősnek, többi közt Zsilinszky Mihály közoktatásügyi államtitkárnak is, ki rokona a nagy művésznek, és szerencsétlenségében ügyeinek gondnoka volt. A közoktatásügyi miniszter ekkor épen Bécsben volt, de táviratilag intézkedett a nagy művész temetéséről, holttestének hazaszállításáról. Május 2-ikán délelőtt Zsilinszky többeket tanácskozásra hívott össze, hogy a temetés felől tanácskozzanak. Zsilinszky maga délután elutazott a halotthoz.
A gyászhír vételére a Képzőművészeti Társulat a Műcsarnokon azonnal kitűzte a fekete zászlót, hasonlóképen a Nemzeti Szalon is.
Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter Munkácsy özvegyéhez a következő táviratot intézte Bécsből: „Fogadja legmélyebb részvétemet nagynevű férje halála alkalmából, a mely nekünk, magyaroknak, kettős fájdalmat okoz: nemcsak a nagy művészt, de a lelkes hazafit is siratjuk benne, a kinek életpályája nemzete dicsősége volt s kinek elhunyta nemzeti gyászt jelent.”
Forrás: Vasárnapi Újság – 47. évfolyam, 18. szám, 1900. május 6., 296 p.
