Az előtornácos, podsztyenás házak

A CSABAIAK VISELETE

 

A Békéscsabára a 18. században betelepült szlovákok és az itt élő dél-alföldi magyarság kultúrája mély hatást gyakorolt egymásra, mely a viselet és a ruházkodás terén is megmutatkozott. Bár a korabeli viseletről nem sok forrásunk maradt, Fábry Károly így határozta meg az ősök viseletét: „a férfiak fehér színű halina nadrágban és kabátban, derekukon bőrtüszővel, lábukon bocskort, fejükön széles karimájú, alacsony tetejű kalapot viseltek.” Az ideérkezők bár eredeti viseletüket hozták magukon, megtelepedésüket követően átvették a környező nép viseletét, vagyis viseletüket egy újabb módozatúval váltották fel. Ez egyrészt azért történhetett, mert a jobb gazdasági körülményeknek köszönhetően maguknak állították elő a szükséges nyersanyagokat, másrészt az új ruházat könnyebben beszerezhető volt. Ez a ruházati változás mindenesetre megkönnyítette számukra a beilleszkedést. A következő viseletváltás a 19. század közepén bekövetkezett árudömping idején érte el Békéscsabát. Elterjedt a színes bőszoknyás viselet, élénkebb színűre váltottak a női ruhák. Mindeközben pedig a polgári társadalom divatja formálta tovább a női ruhatárat. Végezetül eltűnt a sokszoknyás, bőszoknyás viselet, a nők a divatlapok öltözködési stílusát kezdték követni. A békéscsabai szlovák társadalom divatváltási üteme mindig igen lassú, több évtizedig tartó folyamat volt, amely a 19–20. század fordulójának idején gyorsult csupán fel, amikor is az anyagi jobblétüknek köszönhetően átváltottak polgári viseletre.

Podsztyenás ház

 

---

 

FÉRFIAK ÉS NŐK RUHÁZKODÁSA

 

Egy település lakosainak ruházata változatos és változó. Különbözik koronként, korosztályonként és nemenként, de megmutatkozik az öltözeten viselője társadalmi helyzete, egyéni ízlése is. Nyilvánvalóan különbségek mutatkoznak attól függően, hogy ünnepi, hétköznapi vagy munkában használt, téli vagy nyári ruházatról van-e szó.
A csabai férfiak ősei bocskorban, rövid, széles derekú, könyékig érő ujjú, nyaknál pertlivel összehúzott ingben, alul kirojtozott, széles, ráncos gatyában, rövid ködmönben jártak, derekukon háromcsatos, széles övet, bőrtüszőt viseltek. Az 1850-es évekig copfba font hosszú hajuk volt, amit az idősek elől csimbókba kötöttek. Nyáron tótos, széles karimájú alacsony kalap, télen báránybőr süveg volt a fejfedőjük. A gatyakorcába dugták a sallangos dohányzacskót. A derékig érő ködmönöket, bekecseket (kozuch) színes virágmotívumokkal díszítették a helyi és környékbeli szűcsmesterek, akik közül a leghíresebb a csabai Krsnyák Mihály volt.
A 19. század első felének jellemzője a magyaros ruházat térhódítása. A csabai szlovák férfiak átvették a csizmát, szűrt, subát, bőgatyát, hosszú derekú, lobogós ujjú inget, a fekete posztóból készült zsinóros nadrágot, dolmányt és az ezüstgombos mellényt. A gazdák és a pásztorok sallangos szíjas szűrt (sirica) viseltek. A legszebb, díszített szűröket Miló János, Miló Pál, Áchim János és Gulyás János csabai szűrszabók készítették. A tehetősebb csabai emberek előszeretettel vásárolták a vásárhelyi és szarvasi bundákat. A fiúgyermekek legénysorba lépéskor kaptak bundát.
A nők ruhatára mindig sokkal gazdagabb volt a férfiakénál. A 18. századi okiratokban gyakran szerepel egy jellegzetes csabai viseleti darab, a mentyík (női ködmön). Az értékes, egy ló vagy tehén árával felérő, csipkézett bőrszalagokkal, színessel hímzett virágokkal, levelekkel, ezüstgombokkal és finom prémmel díszített ködmön elengedhetetlen darabja volt a menyasszony kelengyéjének. A csabai szlovák nők ünneplő viseletének szép darabja volt a jó minőségű textíliákból készült pruszlik is. Az asszonyok több, kendervászonból készült alsószoknyát viseltek, amelyek alsó díszítése kivillant a brokátselyem fedőszoknya alól. Egy rövid ujjú alsó és egy díszesebb felső ingvállat öltöttek magukra. Fejükön csipke főkötőt hordtak, lábbelijük a csizma volt, télire nagykendőt öltöttek.
A színes ruházat az 1950-es évektől vált általánossá, mind a szegényebbek, mind a tehetősebb családok női tagjainak körében. A fehér öltözet színesedésével új öltözködési rend alakult ki, gyarapodott a felvett ruhadarabok száma. A nők először a pendelyt, azaz alsószoknyát vették fel. Ennek két változatát használták, az alsó- és a felsőpendelyt, amely fölé brokátselyem vagy szövetszoknyát öltöttek. Korábban, az 1880-as évekig, a szoknya alatt rendszeresen hordtak farpárnát, ami a kor szépségideáljának, a telt csípőnek az elérésében segítette őket. Felsőtestükön ingvállat viseltek. Az ingvállra még öltöttek fel színes pruszlit is, ami a felső ruházat szerepét töltötte be.
Az életmódváltozás, a gyáripari tömegáruk megjelenése Békéscsabán is fokozatosan a hagyományos öltözet változását, a 20. század közepétől pedig uniformizálódását idézte elő.

---

 

KENDERBŐL VÁSZON, VÁSZONBÓL SZŐTT-HÍMZETT TEXTÍLIÁK

 

A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú időn keresztül meghatározó szerepet töltött be a len és a kender fonallá fonása, majd vászonná alakítása. Amikor kézbe veszünk egy-egy múzeumban őrzött, több mint száz éves múlttal rendelkező népi szőttest, például egy díszabroszt, nem is hinnénk, milyen hosszú munkafolyamat és hány ember szorgalma, hozzáértése kellett az elkészítéséhez. Míg a kender- és lenföld trágyázása, megművelése, szántása, a növények vetése, betakarítása, áztatása a férfiak feladata, addig a kenderfeldolgozás és a szövés-fonás – a gyermekek nevelése mellett – az egyik legszebb és legfontosabb női munka volt. Felsorolni is nehéz a sok fáradságot jelentő munkafázisokat: vetés, nyűvés vagy vágás, áztatás, szárítás, törés, tilolás, dörzsölés, gerebenezés, fonás, motollálás, szapulás, gombolyítás, szövés, hímzés, slingelés, neccelés, horgolás, azsúrozás… Mindezeknek a munkafolyamatoknak speciális eszközei voltak. A népi textilművesség eredményeként születtek meg a páratlan értékű, szépen megmunkált, egyedi, „asszonyszőtte” textíliák.
Békéscsabára érkezésük idején a szlovákok fejlett szövőkultúrával rendelkeztek, a csabai jó gazdasszonyok jártasak voltak a szövésben. A háziszövés legjelentősebb alapanyaga kezdetben a gyapjú, később a kender- és a pamutfonal volt, gyakorta e két anyag együttes alkalmazásával szőtték a vásznat. A csabai szövőasszonyok egyrészt ragaszkodtak szlovák hagyományaikhoz, másrészt viszont fokozatosan teret engedtek a polgáribb, kifinomultabb ízlés megjelenésének. Jellemző, hogy a katolikusok jobban kedvelték az élénk színeket a szőtteseiken, mint az evangélikusok. A különböző minőségű vásznakból más-más textíliák, abroszok, derékaljak, viseleti darabok, párnák, törülközők, függönyök, lepedők, zsákok készültek. Ezeket az általában fehér alapra kék, piros, fekete, bordó színű növényi, főként bazsarózsa motívumos és geometrikus mintákkal díszített, szedettes technikával készült textíliákat a családokban nagy becsben tartották, több generáción át tovább hagyományozták. A csabai asszonyok a 19. századtól már eladásra is készítettek tömegárut, amit sokszor kereskedők útján értékesítettek. Az 1860-as évektől a gyári textíliák megjelenésével a háziszőttes rangját vesztette Békéscsabán.

 

 

---

 

AZ EMBERÉLET FORDULÓI

 

Ahogyan az év jeles és ünnepnapjaihoz, úgy az emberi élet főbb állomásaihoz, fordulóihoz is szertartásos szokások fűződnek. Ilyen fontos fordulók az ember életében a születés, a felnőtté válás, a házasságra lépés és az elmúlás, a halál.
Neves néprajzkutatók és antropológusok a paraszti élet fontos eseményeit átmeneti rítusként definiálják, mely szerint az emberi élet egyik stádiumából a másikba való átlépéséhez egy meghatározott ceremóniára van szükség, ami három fázisból tevődik össze. Az elsőben a régi állapotból való kilépés történik meg, ezt követi egy átmeneti állapot, melyben az egyén két állapot között „lebeg”, az utolsó fázisban pedig az új státuszba való belépés és befogadás teljesül be. Ezek a szertartásos rítusok és azok stádiumai már a születés pillanatától jelen vannak, de megtaláljuk ezeket a felnőtté avatás rítusaiban, valamint a házassági és temetési szokásokban is.

 

Gyermekáldás – születés, keresztelés

Az emberek természetes közössége a család, melynek tagjai a férj, a feleség és a gyermekek, nagycsalád esetében ezek több generációja. A gyermekáldás mind a szűk család, mind a tágabb környezet számára egy örömteli esemény, amelyet mindenki izgalommal és örömmel vár. A születés és az azután következő keresztelő a befogadó rítusok közé tartozik, és számtalan szabály tartozik hozzá. A terhes nő élvezi a közösség védelmét, igyekeznek a kedvében járni. A szülés rendszerint otthon zajlott egy idősebb asszony vagy a bábaasszony segítségével, férfi nem lehetett jelen. Az újszülöttet fokozottan védték, a keresztelőig pogánynak tekintették, ezért óvták az ártó hatalmaktól. Igyekeztek minél előbb, akár már másnap megkeresztelni. A névválasztást komoly előírás szabályozta. Az elsőszülött fiúgyermek az apja nevét kapta, és általában azonnal kivitték az istállóba és lóra ültették, míg az elsőszülött leány az édesanyja nevét örökölte.
A gyermek keresztszüleit a szülők választották ki (az adott korban az adott közösségben elfogadott szabályok szerint), az anyakönyvekbe két személy neve került be. Keresztelni régen a gyermeket a bába és a keresztanya vitte. A szlovákok a templomban aprópénzt szórtak a csecsemőre, hogy mindig „áldva legyen”. A keresztelés a templomban történt, a névadásra a városházán került sor. A csabai magyarok a 20. század elején a templomból hazajőve ezt mondták: „Pogányt vittünk, keresztyént hoztunk.” A szlovákok ugyanezt mondták, azzal a különbséggel, hogy az első felét akkor mondták, mikor elindultak, a második felét pedig, amikor hazaértek a templomból. A hagyomány szerint hazaérkezve a gyermeket az apja emeli át a küszöbön, ezzel a család teljes értékű tagjává avatja. A keresztelést általában lakomával ünnepelték meg.

 

Új élet– jegyesség, lakodalom, házasság

Az emberélet fordulópontjai között kiemelkedő szerepet tölt be a házasságkötés, melynek alkalma a lakodalom. A közösség egyik leglátványosabb és legnagyobb létszámot érintő eseménye, ami az egyén életében is hatalmas fordulópontot jelentett, hiszen sorsdöntő hatással volt annak további életére. Ennek az ünnepi alkalomnak a csabai szlovákok életében meghatározott rendje volt.
A lakodalom szokásköre a párválasztással kezdődött. A jövendőbeli kiválasztásában meghatározó szerepe volt a szülőknek. Sok esetben a szülők előre kiválasztották gyermekeik számára az általuk megfelelőnek ítélt társat, figyelembe véve a vallási, társadalmi és vagyoni hovatartozást. A párválasztás után következett a lánykérés, mely a lakodalmi időszak első szertartásos eseménye volt. Az 1900-as évek elején még az őszi szántás után, általában szombati napon indultak a legények lánykérőbe, a választ azonban csak később, 4-5 nap elteltével kapták meg. A lánykérést követte a kézfogó. Eszerint a jegyespár a násznagy és egy idősebb nő rokon kíséretében feliratkozott a papnál, így esküvő előtt három vasárnapon át hirdették ki a fiatalokat, azaz a templomban felolvasták a házasodni szándékozó személyek nevét. Ezt nevezték kihirdetésnek, ez volt a jegyesség ideje. A fiatalok élete a jegyesség ideje alatt mit sem változott, a vőlegény szerdán, szombaton és vasárnap látogathatta jegyesét. Ebben az időszakban készültek elő a lakodalomra. Meghatározták a lakodalomba hívandó vendégek számát, és megkezdték a hívogatást, majd a lakodalom előtt 1-2 nappal a lakodalmas háznál lezajlott az ételkészítés is, amit az asszonyok végeztek.
Békéscsabán a lakodalmak fő ideje az őszi betakarítás utáni hetekre (októberre, novemberre) esett. Böjtben és az adventi időszakban azonban tilos volt lakodalmat tartani. A 3-4 napos csabai lakodalom hétfőtől csütörtök reggelig tartott, de a 19. század második felétől rövidült az időtartama. A lakodalom után kezdődött a fiatalok közös, házasélete.

 

Az élet velejárója – elhalálozás, temetés, gyász

A halál az emberi élet fordulóinak utolsó állomása, mely a paraszti szemlélet szerint az élet természetes velejárója. A halál előtti és utáni cselekményeknek megszabott rendje van, amit előírások és tilalmak szabnak meg. Ezek a cselekmények rendszerint a halottal való teendőket, a halottas házra és a gyászolók viselkedésére vonatkozó szabályokat határozzák meg. A halál a családban különböző időpontokban, különböző életstádiumokban következhetett be. A gyermekhalál a 19. században még gyakoribb volt, mint napjainkban, sokféle gyermekbetegség ragadhatta el az újszülött gyermeket. A kisgyermekeknek sokszor nem is rendeztek temetést. Valamelyik közeli hozzátartozó, esetleg a bába vitte ki a temetőbe a kereszteletlenül elhalt gyermeket, a nagyobbacskákat a kántor temette el. Megrázó esetnek számított, ha fiatal lány, fiú, asszony vagy férfi halt meg. Temetésük sajátos módon történt. A hajadon, nőtlen fiatalok temetése olyan volt, mint egy lakodalom, koszorúsleányok és legények vitték a koporsót, és a halott párja ment közvetlenül mögöttük. Az idős korban bekövetkező halált természetesnek tartották, az idős ember általában már nem félt a haláltól, hanem tudatosan készült rá.
A nép hite szerint bizonyos események, történések előrevetítik a halál bekövetkeztét. Békéscsabán a halál érkezésére többféle jelből is következtettek. Példaként említhetjük, hogy meszeléssel álmodni halált jelent, a kutya vonyítása vagy a kuvik huhogása is a halál eljövetelét jósolta, de azért is eljön a halál, aki mögött kinyílik az ajtó. Ha úgy látták, hogy a beteg már menthetetlen, a család lelkileg készülni kezdett a végzetes eseményre. Ekkor a haldoklót meglátogatták a rokonok, a szomszédok, de még a pap is. Református embernek úrvacsorát, katolikusnak utolsó kenetet adott. Ha nehezen tudott meghalni a beteg, elhívták a haragosát, hogy még utoljára kibéküljenek. Ez a haldoklót megnyugvással tölthette el, és nyugodtan mehetett a másvilágra. A halál beállta után a jelenlévők közül valaki lecsukta a halott szemét, felkötötte állát. A csabaiak a holttestet a földre tették, hogy ott hűljön ki, majd lemosták és felöltöztették. A halálhír hamar elterjedt, s jöttek a rokonok, ismerősök „halottnézőbe”.
A halott felravatalozása a 20. század első felében még a háznál, a tisztaszobában történt. A halottas házban letakarták a tükröt, megállították az órát, és amíg a halott ott volt, nem vitték ki a szemetet, sőt tüzet sem gyújtottak. Estére sem hagyták magára a halottat, hanem mellette virrasztottak. Közben egyházi énekeket énekeltek, beszélgettek a halottról. Az 1950-es évektől már legtöbbször nem háztól, hanem a ravatalozóból történt a temetés. 1970-ben be is tiltották az otthoni ravatalozást. Akár háztól, akár ravatalozóból történt a temetés, mire a pap megérkezett, lezárták a koporsót. A halottat a búcsúztatás után régen kézben, majd gyászkocsin, napjainkban autón szállítják a sírhelyig. A temetés után halotti tor következik, melyen a legközelebbi hozzátartozók vesznek részt. Az asztalra fehér abroszt vagy kifejezetten erre az alkalomra készített gyászabroszt terítettek.
A halál beállta után a hozzátartozókon a mély gyász lett úrrá. A családtagok fekete ruhát öltöttek, az asszonyok fekete kendőt kötöttek. A távolabbi rokonok, ismerősök csak a temetésen öltöztek feketébe. A gyász idejét a rokonsági fokozat határozta meg. A feleség, gyermek, szülő 1-1,5 évig, míg az unoka, meny, unokatestvér csak 2-3 hónapot gyászolt. Ebben az időszakban nem rendeztek lakodalmat, zenés mulatságot, és nem vettek részt vígsággal járó rendezvényen. A halottakat a temetőben rendszeresen látogatták. Kezdetben többször vittek virágot a sírjára, majd az idő múlásával „már csak” neve napján, halálozási évfordulón vagy halottak napján látogatták. Mindenszentekkor azonban a család minden halottját felkereste, virágcsokrot, koszorút helyeztek a sírjukra.

 

---

 

TÁRSAS ÉLET, TÁRSAS MUNKÁK

 

A 19. század második felében a hagyományos paraszti kultúrában sokkal több idő jutott az emberi kapcsolatok ápolására, mint manapság. A téli időszakban szüneteltek a mezőgazdasági munkák, s megkezdődtek a társas munkák.
Ilyen munkaalkalmak közül a fonók voltak a legnépszerűbbek, melyek a párválasztásban is kiemelt szerepet játszottak. A fonók az őszi betakarítás után kezdődtek meg, s kiváló szórakozási alkalmat nyújtottak mindenkinek. Az asszonyok és a lányok már délutántól együtt fontak, míg a legények és férfiak csak este hét óra után érkeztek meg. A fonás mellett jutott idő nótázásra és játékokra is. Az elejtett orsó felkapása, szösz ellopása remek alkalmat nyújtott csóklopásra, ami szigorú szabályok szerint kizárólag arcra történhetett. A fonók a második világháborúig maradtak fenn Békéscsabán.
További hasznos időtöltésnek bizonyult a fosztás is, ami a csuhésan leszedett kukorica téli tárolásra alkalmassá tételét jelentette. A fosztókákba időseket és fiatalokat egyaránt meghívtak. Sokan barátokkal, barátnőkkel érkeztek, ily módon új lehetőségek nyíltak az ismerkedésre, barátkozásra. A fosztás során minden leány próbált piros csövet találni, mert az a jóslat szerint közeli házasságot ígért.
A tollfosztók a fonókhoz és a fosztókhoz hasonlóan a társas munkák közé tartoztak, ezeket azonban inkább csak szegényebbek tartották. Itt liba-, kacsa- és olykor tyúktollfosztásra került sor. A társas munkaalkalmak közé sorolhatóak a disznótorok is.
Korábban, a 19. század második felében a fiatalok főként ünnep- és vásárnapokon tudtak szórakozni. Országszerte, így Békéscsabán is, a vasárnapi kedvtelés a sétálás volt, amely egy meghatározott útvonalon történt. A csabai séták a főtéren és a színház utcáján zajlottak. A lányok különösen szerették ezt a szórakozási lehetőséget, hiszen ilyenkor szépen kiöltözve, hajukat befonva, testvéreik és barátnőik társaságában mutathatták meg magukat. Ha a leánynak akadt udvarlója, akkor azzal sétált, de szigorúan, minden érintést mellőzve, csak egymás mellett. A legények három-négy cimborájukkal sétáltak, vagy csak a járdaszélről, esetleg a Fiume Szálló poharazójából szemlélték a sétálókat. Ha kinéztek egy lányt, igyekeztek a közelébe férkőzni, és megismerkedni vele. A sétálás a második világháborúig volt szokásban.
Egy másik szabadban folytatott közkedvelt időtöltés volt a labdázás. Minden körzetnek megvoltak a maga „jáccói” (szlovákul játsóke), ahová akár tizenöt-húsz fiatal is összegyűlt. A labdázás még az 1950–1960-as években is népszerű volt.
A jó idő múltán, ősz végén és télen megrendezték a bálokat, ahova a városi és tanyasi ifjak egyaránt ellátogattak. A legtöbben mielőtt megkezdték volna a bálozást, tánciskolába jártak, ahol megtanultak tangózni, keringőzni, csárdást s még sok mást táncolni. A fiatalok ismerkedési és szórakozási lehetőségei között kiemelkedő szerep jutott a báloknak. A szórakozás azonban sohasem mehetett a munka rovására.