Munkácsy élete dokumentumok tükrében (folytatás)

Colpahon látta vendégül Lisztet, Haynald Lajost, Paál Lászlót, majd John Wanamaker, Blumenthal amerikai milliomosokat és Karl Sedelmeyert. Tó mögött álló, kényelmes kastély Colpach, amely nagy társaság fogadására is alkalmas volt. Ez kiderül a gyűjteményben őrzött fotókról is: két fényképen Cecile szüleinek gyémántlakodalmára érkezett mintegy 70-80 vendéget látni a kastély előtt. A nyugodt vidék, az erdővel, tóval körülvett Colpach több festményének színhelye és modellje (Colpachi iskola, Hazafelé, Colpachi park, A kastély úrnőjének születésnapja, Falusi tanító).

Mint a számlakönyvből kiderül, nyaranta 1000-3000 frankkal járult hozzá Cecile colpachi utazásához és háztartásához. Hatalmas összegeket emésztett fel a két háztartás, de 1878-1888 között évente, átlag százezer frank volt Sedelmeyer átutalása. Szerződésük tíz év után megszűnt, Munkácsy számára ez nem felszabadulást, hanem újabb gondokat jelentett. Részben Cecile késztette munkára, részben önmaga vált aggályoskodóvá, betegsége miatt.

Utolsó sikere az 1889. évi Párizsi Világkiállítás nagydíja volt az Amerikából visszahozott két Krisztus képpel. Ekkor nyolcszáz magyart látott vendégül párizsi palotájában úgy is, mint a Párizsi Magyar Egylet elnöke, s úgy is, mint a világkiállítás osztrák-magyar képzőművészeti szakbizottsága elnöke.

1890 és 1891 őszén hosszabb ideig Magyarországon tartózkodott. 1890-ben jelent meg a szabadságharc évfordulójára az Aradi vértanúk albuma, többek között Munkácsy és Zichy illusztrációival. Munkácsy Bécsből érkezett (ahol mennyezetképét helyezték el), s előbb Aradon, majd Pesten ünnepelték.

Jövetelének legfőbb célja az épülő parlament számára ígért festmény előkészítése volt. Mint tudjuk, a honfoglalás témáját még 1882-ben vetette fel Jókai Mór. 1891 szeptember-októberében Munkácsy bejárta az országot: modelleket, kosztümöket, kellékeket gyűjtött. Titkára, Eesy Ferenc József festő és fényképész kísérte el, rendre fényképezte a Munkácsy kívánsága szerint beállított modelleket. Mindenütt lelkesen ünnepelték a nagy festőművészt, Bánffyhunyadon pl. élőképpel emlékeztek a Krisztus Pilátus előtt című festményére. Szegeden látta Balázs Sándor-Szigligeti Ede Sztrájk című színielőadását, s a helyszínen lelkesen gratulált a társulatnak. Az eredeti költemény írója, Coppée már régóta látogatója volt párizsi szalonjának, mégis a Balázs-Szigligeti-átirat ragadta meg, s 1892-től foglalkozni kezdett a Sztrájkkal is. Először azonban a Hongfoglalásba kezdett, s többszöri átfestés után, 1893 decemberében kiállította Párizsban, Georges Petit-nél. 1893-ban Tuniszba utazott és átadta az agg Kossuthnak a mű reprodukcióját.

A Honfoglalás után Kádár Gábor, Párizsban élő nyomdász, grafikus ösztönzésére megfestette a Krisztus-trilógia befejező darabját, a 403 x 650 cm-es Ecce homot, amely 1896 márciusára készült el. Nem "M. de Munkácsy", hanem "Munkácsy Mihály" szignóval látta el. Ezzel is jelezte, bogy hazájának szánta a Krisztus-képet, és hogy nem volt idegen tőle ekkor a hazatérés gondolata. A millenáris kiállítás idején a Feszty-körképpel vetekedő látványosság lett az Ecce homo bemutatója. Az Andrássy út végén, a Belle-vue nevű mulató udvarán, kis görög templomszerű pavilonban állították ki. Munkácsy maga mutatta be művét a királynak és kíséretének. Már ekkor köztudott volt Wlassics Gyula miniszter tárgyalása Munkácsyval a hazatérést illetően. A miniszter a magyar képzőművészet főfelügyelője címet szánta a festőnek.

Összesen 315 000 ember látta az Ecce homot Budapesten, 1896 nyarán. Ezzel párhuzamosan a millenáris képzőművészeti kiállításon tizenöt művét (többek között Liszt Ferenc, Pulitzerné portréját és a Sztrájkot) mutatta be Munkácsy. Találkozott Fényes Adolffal, sorra látogatta festőkollégáit: Lotz Károlyt, Telepyt, Jókait és vejét, Feszty Árpádot. Az ünneplések végképp felőrölték erejét: Budapestről egyenesen Baden-Badenbe vitték, s többé már nem is tért vissza párizsi műtermébe. 1898-ban felesége "korán és mohón rendezett árverést", s ezzel "nagy értékcsappanást idézett elő a mester műveinek áraiban". Az árverésen a magyar testületek nem képviseltették magukat, viszont Bródy Sándor megrázó hangú cikket írt ekkor, leszögezvén: "Nem ezt érdemelte volna tőlünk!"