Munkácsy élete dokumentumok tükrében (folytatás)

1869-ben festette meg a Siralomházat, amelyhez több modellt fotóztatott. (Ezek egy része a Magyar Nemzeti Galériában, más része Békéscsabán található.) Ez a mozzanat azt mutatja, hogy kétségbeesett anyagi helyzetében kitalált egy egyszerű és olcsó megoldást, de azt is jelzi, hogy biztosan, határozottan kezdett munkához. Műtermében meglátogatta John R. Tait újságíró és P. William Willstaek amerikai vasgyáros. A milliomos igen magas összegért vásárolta meg a festményt, amely később a philadelphiai Szépművészeti Akadémia kincse lett. A művet bemutatták a párizsi Salonban, ahol érmet nyert. A fiatal magyar festő egyszerre híressé vált: drámai erővel merte bemutatni a "művelt nyugatnak" a félfeudális állapotban élő magyar népet, a betyárt, aki talán nem is rabló, csak a társadalom üldözöttje, a szegénység áldozata. Féktelen, pusztai indulat járja át a halálraítélt mozdulatlan alakját és ugyanakkor közöny is környezetével szemben. A jelenet - bár érezzük a kompozíció megtervezettségét, színpadiasságát - mélyen megrázó, nagy lélektani tudásra valló. A vörösek-kékek-fehérek drámai ellentéte szinte Liszt rapszódiáinak hatását idézi.
Düsseldorfba visszatérve rövid utazást tett barátjával, Paál Lászlóval, majd Békéscsabára, Gerendásra jött, erőt és modelleket gyűjtött. Hazai emlékekből, '48 örökségéből táplálkozik a Tépéscsinálók, de ugyanakkor benne van a francia-porosz háború friss élménye is. Ekkor tartózkodott Düsseldorfban de Marches báró, akivel közeli kapcsolatba került. A báró és felesége Párizsba költözésre ösztönözte, de támogatta ebben Zichy Mihály és Goupil műkereskedő is.

1871 novemberében érkezett Párizsba, ahol előbb egy szerény műtermet bérelt a Rue Lisbonne utcán, majd de Marches bárónő, Cecile Papier segítségével berendezkedett a Rue Legendre 6. sz. alatt.

A párizsi Salon kitüntető érme után 1873-ban újabb siker következett: az Éjjeli csavargók, a Részeges férj hazatérése, a Köpülő asszony és két kisebb képe részt vett a Bécsi Világkiállításon és kivívta Pettenkoffen, Rjepin festők, Sztaszov művészetkritikus és az oszták, francia műkritikusok elismerését. Magánélete is új irányba fordult. 1873 nyarán meghalt de Marches báró, akinek özvegyével, Cecile-lel 1874. augusztus 5-én, Colpachon kötöttek házasságot, mint azt a külön-külön kiküldött finom, de szerény meghívó is bizonyítja. A meglepő csak az, hogy Cecile a meghívón nem leánynéven, hanem mint de Marches bárónő szerepel, aki házasságra lép Munkácsyval. Nászútra Svájcba, a Lago Maggiore-hoz, Milánóba, Velencébe, Pestre, Kalocsára, Békéscsabára mentek, majd 1874 őszétől szorgos munka következett. Goupil átvette festményeit és reprodukciókkal is népszerűsítette (Éjjeli csavargók, Gyermek az erdőben, Zálogbáz, stb.).

Kapcsolatuk akkor szakadt meg, amikor Goupil vonakodott megvásárolni a nagyméretű Miltont. Ekkor tűnt fel Karl Sedelmeyer műgyűjtő, aki átvette és a Párizsi Világkiállításon bemutatta a festményt, ahol az kitüntető érmet kapott. Sedelmeyer a képet Lennox Kennedy amerikai milliomosnak adta el, de megszerezte az európai vándoroltatás jogát. A festményről reprodukciókat és könyvet jelentetett meg, amelyek Békéscsabán találhatók.

A sikereket az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója is honorálta: Ferenc József vaskorona rendjelet és nemesi oklevelet adott Munkácsynak. (Ezek a Magyar Nemzeti Galériában találhatók.)

1878-ban tízéves szerződést kötött Munkácsy és Sedelmeyer. Sokat sejtető a szerződés 3. pontja: "tekintettel Munkácsy úr termelőképességére, lehetséges, hogy évente kb. százezer frankot keressen". A számlakönyvből - amelyet 1878-tó1 1887-ig vezetett Munkácsy - egyértelműen kiderült, hogy a festő teljesítette a hozzá fűzött reményeket. Ennek azonban ára volt: betegsége egyre súlyosbodott, mind több időt töltött Lamalou-ban, a gyógyfürdőben. Itt ábrázolja őt az egyik 1884 körüli fénykép.