Munkácsy élete dokumentumok tükrében

A Munkácsy-kutatás folyamatos volt Magyarországon, de Fülep Lajos 1915-ben és 1923-ban megjelent elmarasztaló tanulmánya, minősítése után átmenetileg csökkent az érdeklődés. Lázár Béla, Munkácsy második titkára kezdte vitatni Fülep szemléletét és védte meg a mestert. A tárgyilagos megítélés jellemzi Lyka Károly, Genthon István, Farkas Zoltán írásait. Az ötvenes években Farkas Zoltán, Oltványi Imre, Végvári Lajos támaszkodott a forrásokra. 1952-ben nagyszabású, tudományos katalógus kísérte a nagy Munkácsy-kiállítást (Műcsarnok, rendezte Bényi László), majd megjelent Munkácsy levelezése Farkas Zoltán és Végvári Lajos gondozásában. Végvári Lajos több kisebb könyv és tanulmány után 1958-ban adta ki nagymonográfiáját, amely ma is meghatározó jelentőségű, mind Munkácsy életére, mind életművére vonatkozóan. Végvári nem támaszkodott a békéscsabai Munkácsy Múzeum anyagára, hiszen bőven volt forrásanyag a Magyar Nemzeti Galéria adattárában, fotótárában. Először Bartha Attila írt a modellfotókról, majd Sz. Kürti Katalin 1989-ben megjelent könyve közölt kb. 30 fotót és iratot a békéscsabai anyagból. E feldolgozás igyekszik pótolni a mulasztást és közkinccsé kívánja tenni a hagyatékot.

Az ereklyék és dokumentumok elsősorban párizsi éveire (1871-1896, ill. 1900) vonatkozóan szolgáltatnak fontos adatokat. Csak egy szegénységi és erkölcsi bizonyítvány, útlevele és pár modellfotó reprezentálja Lieb-Munkácsy Mihály 1860 körüli életét és korai munkásságát.
Korai évei Békéscsabához, Gyulához, Gerendáshoz kötődnek. Erről a korszakról többször mesélt és le is írta gyermekkori élményeit Chaplinné kérésére. Ezt többször idézte Malonyay Dezső és feldolgozta Szana Tamás, Móricz Zsigmond, Harsányi Zsolt, majd Végvári Lajos és Czeglédi Imre. Szamossy Elek révén jutott el Aradra, Buziasra, Ormos Zsigmond gyűjteményéhez, majd Pestre. Ott Ligeti Antal és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat segítségével rendszeresen tanulmányozhatta a Magyar Nemzeti Múzeum Képtárát, majd fél évig tanulhatott a bécsi Képzőművészeti Akadémián, Karl Rahlnál. Korai műveinek témáit a magyar népéletből merítette (Levélolvasás, Regélő honvéd, Húsvéti locsolás). 1865-ben Gerendáson festette a Búsuló betyárt (Déri Múzeum, Debrecen), amely - bár idézte Madarász Viktor Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című festménye hatását -megmutatta a későbbi Munkácsy-művek jellegzetességeit: a mély pszichológiai jellemzés fontosságát, a drámaiságot, az egységes szín- és formavilág megteremtésének igényét.

Ő maga érezte, hogy tovább kell fejlődnie különösen a rajzolás terén, ezért beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára. A magyar származású Wagner Sándor tanítványa volt, de jobban hatott rá W. Kaulbach. Itt festette a Vihar a pusztán és a Dűlő szénásszekér című műveit, amelyek részben kötődnek a Lotz Károly képviselte magyar romantikus tájképfestészethez.

Nagy hatással voltak művészete alakulására az 1867. évi Párizsi Világkiállításon látott francia realista festmények. Visszatérve Münchenbe W. Leibllel kötött barátságot, s beiratkozott az Adam fivérek magániskolájába. 1868-ban Düsseldorfba költözött, hogy közelebbről megismerje L. Knaust. Első sikerét az Ásító inassal aratta, amelyben sanyarú gyerekkorának, asztalossegéd múltjának állított emléket. Festői önállósodásának, merész kifejezésének, egyéni színvilágának fontos állomása ez a Düsseldorfban festett kép. Egyre inkálib eltávolodott L. Knaustól és Vautiertől, korábbi eszményképeitől, és kereste a rokonságot Leibllel, Courbet-val, a francia realistákkal, illetve magyar kortársaival: Thannal, Lotzzal, Madarásszal és Paál Lászlóval, akihez szoros barátság fűzte.