|
Gyulán már a középkor végén működött fazekas céh. A törökhódoltság tájunkon - ahogy az Alföld egészén - virágzó kézművességet vetett hátra. Megyénk a művészileg meghatározó fazekas központok, Hódmezővásárhely és Mezőtúr érintkezési területe. A megszilárdult parasztgazdaságokra épülő, városiasodó közösségekben a XIX. század első felében megfogalmazódott önálló fazekasságuk iránti igényük. A táji vonzáskörzet jegyében a tótkomlósiak, csabaiak Vásárhelyre, a szarvasiak, berényiek többnyire Mezőtúron szegődtek inasnak. Békéscsabán és Tótkomlóson formában, színvilágban, mintakincsben a helyi ízléshez igazodó, sajátos stílusjegyek körvonalazódtak, legmarkánsabban Tótkomlóson, ahol a XIX. század közepére hat-nyolc fazekas dolgozott, s műhelyeikben mintegy a vásárhelyi technika továbbfejlesztéseként bravúros formázást, figurális, domborműves ábrázolást hoztak létre, (például komaszilkék és kéménydíszek). A komlósi kerámiák kedvelt színösszeállítása (a szlovák lakástextilek és viselet színeivel összhangban): fekete, vörös, zöld és sárga, jellegzetes virágozásuk továbbéltette a szűcsmotívumok mintáit. Karakteres díszítő vonások érvényesültek a butéliákon: A komlósiakon címerpajzskeret övezte a szlovák nyelvű feliratot, valamint a jellegzetes "sötét és világos félre osztottan árnyalt", tónusos életfás, kakasos, leveles mintákat. A mezőtúrival rokonítható szarvasi butellákon rövid szlovák és magyar nyelvű írást olvashatunk. A legszebb zöldmázas csabai butellák dombordíszűek, virágrátétesek. A szlovák és magyar megrendelőnek készített darabokon egyaránt feltüntették a "roku", év szlovák feliratot. A századforduló kevert stílusú díszedényei a hagyományok gyöngülését jelezték. A XX. század második felében a népi iparművészek visszanyúltak a mesterség gyökereihez, például Szarvason Tóth István elevenítette fel a tradicionális népi kerámia formavilágát.
|
