Szlovákok

A felvidéki szlovákok már a XVII. század második felétől lejártak az Alföldre arató-cséplő munkára, ismerték ezt a bőven termő kihasználatlan földterületet. A benépesítő migráció egyaránt volt tudatosan szervezett és ösztönös jellegű. A röghöz kötött szlovák jobbágyoknak szabad menetelű jogokat, a vallási türelmetlenségtől sújtott evangélikusok számára pedig szabad vallásgyakorlást biztosított új otthonuk. A gazdasági, társadalmi, világnézeti tényezőkhöz természetes jelenségként társult a vállalkozói kedv.

A XVIII. század első felében kialakult szlovák települések - s egyúttal a magyarországi nemzetiségi települések - egyik legjellegzetesebb típusát a mezővárosok vagy mezővárosi fejlődést magukban hordozó települések alkották: Békéscsaba, Mezőberény, Szarvas és Tótkomlós. E tágas határú települések magját már a XVIII. század végétől tanyák vették körül, ehhez igazodó, jellegzetes településformát hoztak létre. Tótkomlóson a kétbeltelkes, aklos-kertes települést, Szarvason a sortanyák rendszerét. A dél-alföldi szlovákok épületeit a XVIII. században egyszerű paticsfal technikával emelték, a XIX. század közepére önálló népi épülettípusokat fejlesztettek ki, így Szarvason elterjedtek a nádtetős, félkanfaros oromzatú épületek, Békéscsaba jellegzetes háztípusa az utcára kinyúló simléderes ház, valamint ennek továbbfejlesztett változata az előtornácos (podst'enka) ház, amelyet ajtó választ el a téglafalazatú vagy darulábas tornáctól. Tótkomlósi sajátosság, hogy a lakóépület mellett az utca frontjával párhuzamosan, várszerű benyomást keltve állnak a hombárok. A régi mezőberényi tornác nélküli szlovák parasztházak fenntartották az egykor mérvadó háromosztatú alföldi háztípust.

Az önállóan kiépített, gyarapodó gazdaságokba a XIX. század elejére folyamatosan növekedett a vagyonilag stabil, öntudatos parasztpolgárok rétege. Szarvason a legnagyobb szlovák parasztbirtokok elérték a 300 holdat, Békéscsabán 200 holdat, a tótkomlósi módos gazdák átlagosan 120 holddal rendelkeztek, legkövetkezetesebben ők ragaszkodtak a hagyományos életformához, szlovák közösségi szokásokhoz. A XIX-XX. század fordulóján elsősorban az evangélikus szlovák közösségeken belül épültek ki az anyanyelvi kultúrát közvetítő polgári intézmények. A cseh biblia és a Tranoscius, valamint a temetési énekeket magában foglaló szlovák nyelvű Funebrál, az evangélikus szlovákok életének etnikus jelképévé vált.



Bútorok

A Békés megyei szlovák népi bútorok legrégebbi fajtáját a Nógrádból, Gömörből hozott tölgyfából ácsolt, hornyolt technikájú rovott archaikus, geometrikus díszű, gyakran emberábrázolásos kelengyés ládák képviselték. A felvidéki szülőföld hagyományait fenntartó ügyes kezű gazdák maguk is elkészítették a XIX. század közepéig az ácsolt ládákat, szkrinyákat. A XVIII. század végére Tótkomlóson és Békéscsabán létrejött megyénk két jeles bútorkészítő központja, ahol a templomi berendezéseket faragó, Európában jártas német mesterek és hódmezővásárhelyi asztalosműhelyek hatására önálló helyi stílust teremtettek. Munkáik megfelelnek az Alföld-szerte ismert típusoknak, ugyanakkor cizellált, domború és áttöréses faragásukkal, gazdag színezésükkel jellegzetes gót betűs felirataikkal érett művészi kivitelezést valósítottak meg. Az 1780-as évekből fennmaradt korai békéscsabai és komlósi trónszerű gondolkodó székek, támlás székek, rengő padok és tükrösök reneszánsz formavilágot, a tótkomlósi csavart oszlopos mennyezetes ágyak és tékák barokkos díszítésmódot tükröznek, ekkor a komlósi bútorok uralkodó színe sötétkék, virágozásuk zöld, piros, fehér, sárga, ritkábban barna. A XIX. század második felétől mindinkább megjelent a világoskék és zöld alapszín, a dús faragást háttérbe szorította a festett virágozás.

A csabai bútorok egyszerűbbek, tömörebbek. A korai íves és domború faragású berendezési tárgyak alapszíne középkék, később zöld, ritkábban barna, melyen a fehér, sárga, kék, zöld virágozás mellett a piros szerényebb szerephez jutott. A XIX. század derekától dominálnak a sötétzöld alapszínű, kék, piros, sárga, fehér mintás bútorok, majd a XIX. század végére, a népi bútorok utolsó virágkorában a zöld alapozást sárgásfehér festés váltotta fel. A tisztaszobákban mindinkább teret hódítottak a divatos polgári flóderes szekrények.